A XX. század első felének egyik legnagyobb zeneszerző egyénisége, a nemzeti és a modern zene képviselője. Szinte az egész világon ismerik, s neve a magyar zene egyetemességét jelképezi.

    Népzenekutató, tanár, zongoraművész és mindenekelőtt kiemelkedő tehetségű zeneszerző volt. Nem csupán a magyar zenetörténet, hanem az egyetemes zeneirodalom egyik géniusza.

    1881-ben Nagyszentmiklóson (ma Románia) született. Édesapja iskolaigazgató, édesanyja tanítónő volt. Szülei szerették a zenét, édesanyja jól zongorázott, s fiát 5 éves korában már zongorázni tanította. Gimnáziumi éveit Nagyváradon és Pozsonyban töltötte. A Zeneakadémián zongorát és zeneszerzést tanult. 1905-ben megkezdte rendszeres népdalgyűjtő munkáját. KODÁLY Zoltán révén megismerte VIKÁR Béla népzenei fonogramgyűjteményét, és a kutatást Kodállyal összehangoltan végezte. Első közös munkájuk a Magyar népdalok 1906-os kiadása.

    Bartók az ősi magyar dallamokon kívül a Kárpát-medencében élő nemzetiségek zenéjével is foglalkozott, de járt Észak-Afrikában és Törökországban is.

    A népzenei hatások, valamint az új nyugat-európai törekvések iránti érzékenysége teljesen egyéni stílus kialakítását eredményezték Bartók művészetében. Így került új hangú zenéje a XX. századi zeneirodalom legjelentősebb és legegyénibb alkotásai közé.

    1907-től a Zeneakadémia zongoratanára volt. Alkotott, visszavonultan élt. Művészetének elismerése nem volt egyértelmű. 1934-ben a Zeneakadémiáról a Tudományos Akadémiára került, ahol a magyar népzenei gyűjteményen dolgozott.

    1939-ben a háború kitörése és édesanyja halála érlelte meg régi elképzelését, s 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált. Ezt a távollétet nem tekintette véglegesnek, hazavágyott. Ez csak halála után válhatott valóra. 1945-ben New Yorkban meghalt. 1988-ban hozták hamvait végső nyughelyére, Magyarországra.